Nah.. megint nemzetes címet adtam a cikknek, de elindítom Balogfa 70 év nevű cikk és képgyüjteményemet,mivel az idei falunap a Balogfa és Nagyunyom öszeolvadásából keletkezett Balogunyom lett,így 1949 január elsején öszevonták a két település nevét.
Tilcsik György írása-
A patrióta kanász és az idegenszívű kovácslegény véres összetűzése,netán az 1848. évi forradalom előszele egy Vas vármegyei kocsmában ?
A mikrotörténelem mint történelemkutatási irányzat a kvantitatív társadalomtörténet, illetőleg általában a normatív, azaz makrocélú történészi vizsgálatok hiányosságainak és korlátainak felismerése nyomán az 1970-es években született meg, a következő évtizedben pedig megerősödve és széles körben, így Magyarországon is elterjedve számos újszerű és értékes eredményt hozott. Alapvető jellemzője, azaz első számú attribútuma, hogy általában egy személyt vagy kisebb közösséget, illetőleg egyetlen — legyen az politika- vagy köztörténeti szempontból jelentős vagy éppen lényegtelen eseményt rendkívül alapos és aprólékos, lehetőség szerint minden elérhető és lehetséges forrás felhasználásával vizsgál meg. Ugyanakkor a mikrotörténelem nem kevéssé fontos és lényeges eleme és erre elsősorban jól és szerencsésen megválasztott téma szolgálhat biztosítékul , hogy a produkált kutatási eredmények és bemutatott folyamatok a makrotörténelem számára is értékesek és felhasználhatók legyenek, azaz magas hatásfokkal érvényesüljön a „cseppben a tenger” elve.
Jelen publikáció is a mikrotörténelem megközelítési és feldolgozási módszereinek alkalmazásával igyekszik a maga elé tűzött feladatot teljesíteni.
A kulturált vagy kultúrálatlan ital-, azon belül az alkoholfogyasztás nyilvános színhelyeinek egy-egy szűkebb vagy tágabb közösség életében betöltött szerepének vizsgálatával, eltekintve a kérdéskör szignifikánsan orvostudományi — belgyógyászati és mentálhigiéniai — vonatkozásaitól, elsődlegesen a néprajztudomány foglalkozik.2 A magyar nyelvben fellelhető, régebbi és új keletű választékos elnevezések kocsma, romkocsma, ivó, csapszék, italmérés, italbolt, talponálló, poharazó, borozó, bormérés, borkimérés, borkóstoló, borharapó, borbár, söröző, sörház, sörkert, sörcsarnok, sörbár, kisvendéglő, vendéglő, étterem, csárda, fogadó, vendégfogadó, resti, mulatóhely, lokál, bár stb. —, illetőleg szleng kifejezések —csehó, kricsmi, krimó, lebuj, késdobáló, köpködő, becsületsüllyesztő stb. — feltűnően magas száma egyrészt e vendéglátásra és ital- fogyasztásra szakosodott helyek funkcionális és műfaji sokszínűségét mutatja, másrészt pedig azt bizonyítja, hogy létrejöttük és elterjedésük óta folyamatosan fontos szerepet töltenek be a magyar társadalom széles tömegeinek életében.
Ugyanakkor tény, hogy az itteni mindennapok történéseiről egy-két speciális típushelyzetet leszámítva sajnálatos módon viszonylag keveset őriztek meg az írásos források, mivel a vendéglátóhelyek inkább az önfeledt szórakozás és a gondtalan kikapcsolódás nyilvános közösségi terei voltak, és ha azokban mégis például bizalmas jellegű megbeszélésekre került sor, akkor az érintetteknek —érthető módon — egyáltalán nem állt érdekében az elhangzottak írásos rögzítése vagy éppen nyilvánosságra hozatala.
Az előbb említett kivételes esetek közé tartoztak egyrészt azok, amelyek során valamely okból titkolni kívánt találkozókról egy harmadik személy készített — megbízás alapján vagy éppen önszántából — feljegyzéseket vagy adott szóbeli információkat, másrészt pedig azok az alkalmak és ezek számítottak gyakoribbnak , amikor egy kocsmában, ivóban, vendéglőben vagy étteremben valamilyen bűncselekmény lopás, randalírozás, verekedés vagy éppen gyilkosság történt. Ezeket ugyanis az eset súlyával arányos, többé-kevésbé alapos vizsgálat követte, melynek során keletkezett iratok sok érdekes és hasznos adattal szolgálnak nemcsak az adott vendéglátóhelyen megforduló személyek számáról és összetételéről, hanem az ott dívott szokásokról, szórakozási formákról, végső soron tehát a hétköznapi élet eseményeiről.
Az alábbiakban egy ilyen jól dokumentált a néhai kitűnő történész, Vörös Károly szavaival élve: nem tanulság nélküli , tragikus kimenetelű verekedés, nevezetesen egy Vas vármegyei falusi kocsmában az 1840-es évek második felében megtörtént és természetesen bor- és/vagy pálinkagőzzel bőségesen „átitatott” bűneset körülményeinek feltárására és közzétételére vállalkozunk, mégpedig oly módon, hogy a végül gyilkossághoz vezető összetűzés kialakulását és magát a bűncselekményt, majd pedig a tettes elleni eljárást elsődlegesen, de nem kizárólag, a vármegyei büntető törvényszék regisztratúrájában fennmaradt periratok alapján mutatjuk be.
A bűntett rekonstrukciója
1847. április 11-én — ez a húsvét utáni első vasárnap volt — vacsorájának elköltését követően, este 8 óra tájban a Szombathelytől délre, hozzávetőlegesen 10 km-re, a Körmend felé vezető postaúttól keleti irányban nem messze fekvő, még 200 lakossal sem rendelkező település, Balogfa (ma: Balogunyom) kocsmájában megjelent Pontyos János, Szegedy Károly királyi kamarás Kisunyom- ban, a Balogfától2 km-re délre, szintén a Körmend felé vezető út mellett lévő, közel 350 lelket számláló faluban élő, saját közlése szerint 24 éves, Rohoncon (ma: Rechnitz, Ausztria) született, római katolikus vallású, nőtlen kanásza. Miután itt többek társaságában mulatozott, emlékezete szerint tizenegy, a később kihallgatott tíz tanú közül érdemi információval szolgálni tudó kilenc személy6 — név szerint Császár Ferenc, Bokor József, Sáli Ferenc, Horvát István, Csillag Károly, nemes Boda Imre, Sipos János, Horvát Mihály és Schvenk Ferenc — egybehangzó állítása alapján azonban 10 óra tájban összeszólalkozott nemes Kovács István bődi (ma: Nemesbőd) illetőségű,7 de Kisunyomban lakó és GyőriJózsef ottani kovácsmesternél segédként dolgozó legénnyel. A vita és persze az egész ügy kiváltó okát illetően a tanúk közül Császár Ferenc, Bokor József, Sáli Ferenc, Horvát István és Csillag Károly azt állította, hogy a szóban forgó estén a „balogfai Graczer Ferenc korcsmárosnál muzsika lévén, a meggyilkolt kovácslegény, tfekintetes] Szalay Imre táblabiró úr HorfvátJ Istók [nevű], 23 [éves], római c[atolikus] kocsisa, úgy Csillag Károly nevű, 21 éves, r[ómai] c[atolikus] bérese németet, a rabszemély, úgy Bokor József héraházi kanász pedig magyart akartak húzatni”. Pontyos pedig erről a következőket vallotta: „becsületesen muzsika mellett sokan magammal mulattunk, de éjfél felé 11 óra tájban öszveszóla[l]kodtunk, mert sokan németet, én s [a] héraházi kanász, de talán még többen is, magyart parancsoltunk. Ugyanakkor az egyik kihallgatott személy, Csillag Károly béres hozzátette, hogy a kanász és a kovácslegény közötti konfliktus igazi és közvetlen kirobbantója az a tény volt, hogy az előbbi az utóbbi borát a földre öntötte.
A szóváltás gyorsan tettlegességbe fordult, amelynek kezdetére és első szakaszára Pontyos így emlékezett vissza: „Mire elő[re]mentem az asztalhoz, engemet kötekedéseink közt a földhöz vágtak a kisunyomi kovácslegény, Szalay Imre t[ábla]bíró úr kocsisa s még többek, kiket nem ismerek. A kisunyomi kovácslegény, Kovács Istók hegyibém térdelvén, lábával rugdozott, mások [a] hajamat húzták, mire a héraházi kanász odajött, s kérte őket, hogy engem a földrül eresztenének fel. Én verések közt, [a] héraházi kanász inge ujjába kapaszkodván, saját segítségemmel felkeltem, jóllehet hajamnál fogva mindég [a] föld felé húzattam”. Innen azután már nem volt megállás, és a verekedők mindjobban belelendültek, mígnem „egymást húzták-vonták annyira, hogy a tornácra kiértek, hol a szerencsétlen szúrás történt. A kanászlegény erről az alábbiakat mondta kihallgatása során: „Én a földön további hömbölgéseink után az ajtó felé ugorván, mellényem bal zsebjében lévő bicsak késemet előkaptam, miután már a húshagyó [kedd] előtti vasárnap is egyszer a korcsmábul kivetett, eszembe jutván, és a nálam nyitva lévő késemmel [a] kisunyomi kovácslegény ágyikába szúrtam, jóllehet én a döfist [a] lábába kívántam irányozni, de ez máshova esett. Erre a legény eljajdult”,
Közbevetőleg hívjuk fel a figyelmet arra, hogy az itt emlegetett incidensnek, mely a húshagyó kedd, azaz a nagyböjt kezdetét megelőző nap előtti vasárnapon — amely 1847-ben február 14-ére esett — Pontyos és Kovács István között zajlott le, — amint arról a későbbiekben szó lesz — a gyilkosság megítélése, helyesebben minősítése szempontjából nem elhanyagolható következményei lettek. Ez az affér a kisunyomi fogadóban történt, melynek során a kanász és a kovácslegény összeszólalkoztak, és — Ekamp József fogadós elmondása szerint
— az előbbit az utóbbi „botjával megütötte, erre ez azon fenyegetéssel válaszolt: »Megállj, ezt még megbánod!
Visszatérve az 1847. április 11-én este 10 óra tájban a balogfai kocsmában történt szóváltásra és verekedésre, majd az azt lezáró késszúrásra, feltűnő, hogy utóbbi cselekményt a kilenc kihallgatott és jelen volt személy egyike sem látta, ami arra enged következtetni, hogy a szúrás pillanatában csak Pontyos és Kovács tartózkodott a kocsma tornácán. Négy tanú, név szerint nemes Boda Imre, Sipos János, Horvát Mihály és Schvenk Ferenc —jóllehet ugyanabban a helyiségben mulatoztak, ahol a vita kezdődött és a dulakodás egy része lezajlott
— arra való hivatkozással, hogy ők külön asztalánál ültek, nem tudtak vagy nem akartak használható információval szolgálni sem az összetűzés okáról, sem pedig a verekedés lefolyásáról.
Ugyanakkor mind a kilenc tanú egybehangzóan azt állította, hogy a késszúrás megtörténtéről csak akkor szereztek tudomást, amikor a kovácslegény a tornácról erősen sápadtan tért vissza a kocsmahelyiségbe, „azt mondván: »A Szegedy kanásza agyonszúrt.« S ugyan egy pár perc múlva lerogyott, s a vére erősen folyt.
A szúrást követően Pontyos ahelyett, hogy az általa megsebesített Kovács István segítségére sietett volna, igaz, csak átmenetileg, de elmenekült a kocsmából. A tettét követő napon lezajlott kihallgatásán erről így vallott: „én szűrömet és kalapomat, mely az ajtó mellett függött, otthagyván, hazafutottam. Az istállóba mentem, hol rongyos szűrömet hegyibém vévén, lelkiismeretemtül gyö- törtetve az emlétett balogfai helységbe visszamentem, az általam megdöföttet megnézendő. A kihallgatott személyek igazolták a kanász ezen állítását, amikor úgy emlékeztek, hogy Pontyos „a korcsmából a szúrás után anélkül, hogy valaki űzőbe vette volna, eltávozott, s később egy avítt szűrben s rossz sapkában ismét visszatért.”20
Időközben a kocsmában jelen lévők megpróbálták ugyan a Kovács István combsebéből folyó vérzést megállítani vagy legalább csillapítani, de hiába, a legény rövid idő alatt olyan mennyiségű vért veszített, hogy meghalt. Másnap Hinrichs Vilmos vármegyei fősebész az elvégzett halottszemléről készült jelentésében erről az alábbiakat írta: Kovács István április 11-én a balogfai kocsmában „állítólag este mintegy 10 óra tájban késsel megszúratott, mely után nagy- mennyiségű vére elfolyván, 11 órakor éjféltájban, minekutána minden orvosi se- gédség nélkül hagyatott, és semmi egyéb vérelállító szer, mint lóganéj feltétele, használtatott volna, megszűnt lenni.
Azt követően, hogy a lótrágya célirányos vérzéscsillapító hatásán és erre való kifejezett alkalmasságán itt és most még a felszínes töprengést is mellőzve könnyedén túllépünk, vegyük szemügyre közelebbről a Kovács Istvánon ejtett sebet. Hinrichs vármegyei fősebész annak pontos helyét és méreteit így határozta meg: „a bal comb felső részén, elöl kéthüvelyknyire22 a Poupart nevű szalag23 alatt, egyhüvelyknyi keresztben menő, frissben] ejtett szúrás, melynek mélysége két és fél hüvelyknyi vala. Elmellőzvén a köztakarót”24 — vagyis a seb környékének teljes feltárása után — Hinrichs a következőket tapasztalta és rögzítette jelentésében: „a belső csipfőjhorpasz-,25 a háromfejű-26 27 és [a] fésűizom21 általszavva,28 és a szárvérér hvena oraralis:/29 megnyitva találtatott.”30 Ez hétköznapi szavakkal fogalmazva azt jelenti, hogy a kovácslegényt bal combján, a combtőtől számított nagyjából 5,3 cm-re, a comb függőleges középvonala táján érte a vízszintesen tartott penge szúrása, és a keletkezett seb nyílása nagyjából 2,6 cm, mélysége pedig hozzávetőlegesen 6,6 cm volt. A jókora méretű, csaknem 3 cm széles késpenge így átvágta az izmokat, és elérve a combban futó verőeret, azt is megnyitotta, aminek következtében az így keletkezett sebcsatornán keresztül intenzíven ömlött a vér a kovácslegény combjából.
Mindezek figyelembevételével a vármegyei fősebész papírra vetett konklúziója így szólt: „a megholt valamely éles eszközzel megsebesíttetett, és orvosisegédség nélkül hagyatván, vérhiány miatt múlt ki a világbul. Eszerint alázatosvéleményem odajárul, hogy ezen sebzés a magába hagyottak közé tartozandó. ”31Csak zárójelben jelezzük, hogy e szakvéleménynek a Pontyos elleni per során, azon belül is a bűntett minősítésénél és megítélésénél nagyon fontos szerep jutott.
Még élt a kovácslegény, amikor Pontyos János a balogfai kocsmától nagyjából 2 km távolságra lévő Kisunyomból visszatért tettének színhelyére. Arra pontosan emlékezett, hogy a zajongásban többen is egyre azt mondogatták, hogy Kovács hamarosan meghal, és ez néhány perc múlva be is következett.32 A tanúk úgy nyilatkoztak, hogy a kovácslegény még haldoklott, amikor néhányan a jelenlévők közül az alábbi szavakkal fordultak a kanászhoz: „»Nézd meg a keresztfiadat, s kösd fel az állát!«”33 Azesemények alakulása miatt már nyilván erősen megszeppent vagy inkább megrémült Pontyos szót fogadott, és miután Kovács István kiszenvedett, ő kötötte fel annak állát.
Ezt követően Pontyos vallomása szerint több, a kihallgatott tanúk állítása szerint azonban egy személy a tettes elfogását és megkötözését indítványozta,34 ám a kanászt „a jelenvoltak egyike sem bátorkodott megfogni, hacsak maga önként szűrét nyakából kivevé, sapkáját ledobván, a megkötözhetésre magát átnem engedi, azon mondással: »Gyilkos vagyok, kötözzenek meg!«”35Pontyos ugyanígy idézte fel az eseményeket: „én [a] nyakamból [a] szűrömet kivetvén, önkénytesen kezeimet hátratéve, s magamat nékik a megkötözésre általadtam,jól tudván, hogy nagy bűnt követtem el.
Két jelen lévő és kihallgatott személy — nemes Boda Imre és Horvát Mihály — szerint a kanász nagyjából ekkor vagy nem sokkal azelőtt, mintegy tette magyarázatául kijelentette, „hogy azért gyilkolta meg a kovácslegényt, mivelmár egyszer a kisunyomi korcsmából is kidobta, s megtiporta őt. Pontyos vallomásában egy szóval sem említette e számára kétségtelenül hátrányos, sőt terhelő tartalmú megnyilatkozását, annyit azonban az egész történet lezárásaként elmondott, hogy három balogfai illetőségű személy, név szerint Varga József, Ebenhart Károly és Vad István kötözték meg, majd kísérték el és adták át a Kisunyomban lakó Egerváry Lajos alszolgabírónak.
Közbevetőleg mondjuk el, hogy Magyarországon a vármegyék számára az 1723:73. törvénycikkely 2. §-a biztosította az úgynevezett pallosjogot, azaz a halálos ítéletek meghozatalának lehetőségét,39 ám az csak akkor lépett hatályba, ha megjárta a szükséges fellebbviteli fórumokat és az uralkodó is jóváhagyta.40 A megyék törvényszéke elé tartozott többek között a pallosjoggal rendelkező földesurak hatalma alatt nem álló jobbágyok minden büntetőpere. Az 1791:43. törvénycikkely előírása szerint a megyei törvényszékek előtt lefolytatott büntetőpereket az érintettek a két bíróságból, a Királyi Táblából és a Hét- személyes Táblából álló Királyi Kúriára fellebbezhették. Nem nemes személyek azonban e lehetőséggel csak abban az esetben élhettek, ha az elsőfokú ítélet halál, legalább háromévi szabadságvesztés vagy egyszerre 100 botütés volt. Ilyen esetekben az ügyet a Királyi Tábla tárgyalta, és onnan a Hétszemélyes Táblára csak akkor került tovább, ha a Királyi Tábla jóváhagyta a halálos ítéletet.41
Pontyos János ellen úgynevezett sommás, azaz szóbeli büntetőpert indítottak, mely eljárás a következő négy, úgynevezett perszakból állt: 1. Az előkészületi perszak.
2. A törvényszék előtti eljárás. 3. A perorvoslati szak. 4. A végrehajtási perszak.
- folytatás következik -
