Özvegy a balogunyomi harang: elvitte a párját a háború. Két öregasszonnyal álldogáltunk a viharvert harangláb alatt, amikor az utca túlsó feléről átszólt a harmadik.
— Ma este pontosan hallik a harangszó, igaz-e Anna? Ki mit tud lesz a tévében.
Így tudtam meg, hogy Szíj Anna harangozó.
— Nő létére?
— Rám maradt. Nem is tudom már, hány éve, éppen amikor az utolsó kanász elköltözött a faluból, a szomszédomat bízták meg. Azmeg hol harangozott, hol nem. Földje volt, állatja, dolgozott reggeltől estig. Ű kért meg engem, úgyis egyedül vagyok. Ügy gondolta, jobban ráérek. Először csak helyettesítettem, aztán egészen rám maradt.
— Régebben a kanász volt a harangozó?
— Hajnalban ő verte fel a falut, este meg utána csendesült el minden. Amikor én még fiatal voltam, esti harangszóra haza kellett érni.
A fiatalság szeretett volna sokáig kint lenni. Elmentünk a kanászhoz, és addig rimánkodtunk neki, míg beleegyezett: később konditja meg a harangot.
— Nem jöttek rá a turpisságra?
— Akkor még nem volt óra minden házban.
— Ki fizeti magát Annanéni?
— Régebben az volt a szokás. hogy házanként hét kiló
gabonát adtak. Van, aki megadja most is. Én senkitől sem kérem. így sokan hallják ingyen az „úrangyalát”.
— Ezenkívül?
— Ha meghal valaki, kiharangozom. Meg temetéskor is szól a harang. Versenként öt forintot fizetnek. Egy részét átadom a plébános úrnak. Üj harangkötélre, meg Ilyesmire.
— Minden húzás, öt forint?
— Nem úgy van az. Kis megszakításokkal harangozok. Egy strófa három perc, öt forint.
— Szoktak-e segíteni magának?
— A gyerekek. Mindegyik itt ugra-bugrál, könyörög,
hadd harangozzon. Ha nagyon sürgős a munka, délben megengedem nekik.
— Szereti a gyerekeket?
— Nem jobban, mint azok engem. De látná, mi van nálam Anna-napkor. Egy héttel előtte már sütök, főzök. Jönnek köszöntőbe. A végén csak az udvaron fér el a sok virág.
— Máskor is eljönnek a gyerekek?
— Persze. Be-benéznek. Együtt énekelünk. Mesélek nekik. Azt igen szeretik. Amelyik már megnőtt, elhív ballagásra, lakodalomba, keresztelőre.
— Hány éves, Anna néni?
— Hatvanöt.
— Miből él?
— Tsz-nyugdíjas vagyok.A háború előtt Pesten dolgoztom. 13 éves koromtól egyfolytában. Szolgáltam. Aztán hazajöttem, cséplő-csapattal jártain. Szakácsnő is voltam.
Amikor megalakult a tsz.még traktorra is ültem, mint a férfiak. Végül aztán csibenevelő lettem. Most meg lám, harangozó vagyok.
— Rokonai vannak?
— Heten voltunk testvérek. Többen élünk itt a faluban. A tévét igen szeretem,a húgomhoz járok nézni. Rádióm az van, meg újságok,könyvek. Sokat olvasok. Énnsoha nem unatkoztam a világban, A házamat is magam hozattam rendbe. Régebben
sok libát tartottam. Most már csak kettő van. Az egyik örökös kenyéren él.
— Mit jelent az, hogy örökös kenyéren?
— Jó előre megszolgálta az életét. Az ember öreg korára megbangul, ez a lúd meg megokosodott. Van vagy 24 éves, A szomszédasszony kislibáit mind lejárta az autó.
Az én Nyanyám meg (így hívja a libát) megtanította a kicsiket, hogy csak az árok széléig mehetnek. Meg nem ölném semmiért se. Éljen, ameddig jólesik neki. Megérdemli.
Megnéztem Nyanyát. Hát bizony megviselte szegényt az idő. Totyogni sem tud már.
Treiber Márta írása az 1972 julius 1.-ei Vas Népéből.
